Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tacskó

2008.08.17

A tacskó azon „alapfajták” egyike, melyeket mindenki ismer. A sajnálatos csak az, hogy sokakban a tacskó név hallatán egy görbe lábú, kövér, az aszfalton totyogni alig bíró négylábú képe jelenik meg, holott a tacskó egyike a legértelmesebb, legmozgékonyabb, legvidámabb fajtáknak. Igaz ugyan, hogy szokatlanul hosszú testét igencsak rövid végtagok támasztják alá, ezek a kis lábak azonban nagyon is fürgén és gyorsan tudnak mozogni. Nem csoda, hiszen a tacskó kiváló vadászkutya, önálló munkája során még a borzzal is szembe száll. A tacskókra leginkább jellemzô elfoglaltság a kotorékos munka. Manapság legtöbbször mûkotorékban van lehetôségük dolgozni, ilyen mesterséges járatokban folynak a versenyek is. Az igazi kotorékban lapulhat róka, borz, vadmacska, vagy éppen elvadult házimacska is. Miután a vadász beküldte a kotorékba kutyáját, s az kisidô elteltével, hang nélkül visszajön, akkor a kotorék lakatlan, éppen nincs benne senki sem. Ha azonban a kutya hanggal jelez, a vadásznak arra kell készülnie, hogy a kotorékban dúvad tartózkodik. Szerencsés esetben a tacskó kikergeti, a vadász meg lelövi a rókát. Ha azonban a róka valami miatt nem tud kereket oldani, beszorítva érzi magát, akkor szembefordul a kutyával. De a tacskó ettôl a sokszor életre-halálra szóló küzdelemtôl sem ijed meg. Ilyenkor a vadász csupán az elkeseredett küzdelem hangjai alapján követheti az eseményeket, s ha veszélyben érzi kutyáját, jön az ásó és csákány, hogy kiássa a tacskót, de sajnos az is elôfordulhat, hogy nem sikerül megmenteni a kutyát. Értelemszerûen a sziklakotorék a legrosszabb ebbôl a szempontból, hiszen elég nehezen ásható ki. A leggyakoribb típus a földes, agyagos talajon ásott kotorék, mely igen szerteágazó lehet, több bejárattal és számtalan elágazással. A kotorék mellett a tacskó a földfeletti munkában is kiváló teljesítményt nyújthat, még vízbôl is igen lelkesen apportírozik, persze ennél jellemzôbb a vércsapázó, vaddisznó állító, kajtató vagy hajtó feladat. A vércsapázás a sebzett vad utánkeresését jelenti, mely a vadászkutyák egyik leghasznosabb munkája, hiszen minél gyorsabban találják meg a meglôtt vadat, annál kevesebbet szenved az az állat. Ehhez kiváló szimatmunka szükséges. Az elejtett vadnál a kutyának hanggal kell jeleznie, merre keresse a vadász. A vizsgákon 12–24–48 órás nyomon kell teljesíteniük. A föld feletti munka további része a kajtatás. Ez a munka olyan, vadban gazdag területen zajlik, ahol nagyon sûrû az aljnövényzet, így a vadász elég nehezen tudna haladni. Így hát az ember beküldi kutyáját, aki felzavarja, kihajtja a vadat a bejárhatatlan területrôl. A vaddisznós munkánál a vizsgán egy bekerített, bokros területen kell a tacskónak dolgoznia. Ki kell választania a legfrissebb nyomot és megtalálni a vadat, majd hajtania vagy hanggal tartani. Nem mindennapi látvány, hogy az apró tacskók rettenthetetlen bátorsággal még ezektôl a hatalmas állatoktól sem riadnak vissza.

A tacskóknak vadászat közben önállóan kell dolgozniuk, ebbôl kifolyólag ne csodálkozzunk, hogy a mindennapokban is hajlamosak önálló döntéseket hozni. Persze olyan szeretetreméltó pajtások, hogy még makacskodni is bájosan tudnak. Egy kiképzett vadászkutya azonban elsô szóra engedelmeskedik gazdájának. Érdekes, bár a tacskók kedves természetét ismerve nincs mit csodálni, hogy az egyetlen olyan német vadászkutya, melyet hazájában is fôleg családi kedvencként tartanak. Évek óta második a német toplistán a német juhászkutya mögött. A tacskó családi kutyaként is bátor, rettenthetetlen, igen éber, így jó jelzôkutya. Játékos, kedves, gazdájához igen kötôdô, rendkívül értelmes. Sokgyerekes családban, de egyedül élô nyugdíjasnál is jól érzi magát. Olyan országokban, ahol több munkahely is engedélyezi az alkalmazottaknak, hogy magukkal vigyék kutyáikat, a tacskó kedvelt „irodakutya”, órákig elücsörög gazdája lábánál, senkit sem zavarva.

Ami a származását illeti, már a régi egyiptomiak is ábrázoltak tacskólábú kutyákat, hiszen ez a típus nagyon praktikus volt bizonyos célokra. Egy i.e. második évszázadból származó egyiptomi sziklasírban olyan ábrázolásokra bukkantak, melyen egy hosszú törzsû, rövid lábú szuka kutya látható, hegyes orral, lógó füllel. A neve Tekal volt. Hasonló felépítésû kutyák csontvázaira bukkantak Peruban, Mexikóban és a mai Németország területén is. Az 1600-as években készült egyik Stradenus képen a mai tacskóra emlékeztetô, rövid, görbe lábú kutyákat látni nyúlvadászat közben. A tenyésztés kezdetén, az 1500-as években az ilyen típusú kutyákat borzebnek, borzharcosnak is hívták. A tacskót szülôhazája anyanyelvén jelenleg Dachshundnak hívják, mely az ónémet Tachs (borz) szóból ered, ami az idôk során Dachsra változott. Az elsô standardet 1879-ben adták ki, 1888-ban megalakult a Német Tacskó Klub is.

A tacskók méret-, szôr- és színgazdagságának köszönhetôen minden bizonnyal mindenki megtalálja a neki tetszô változatot. A tacskót három méretben tenyésztik – a nagyságot a mellkas átmérôje dönti el –, s a normálméretû, törpe és kaninchen tacskó is lehet sima-, szálkás- vagy hosszúszôrû. Ezen kívül e fajta színgazdagsága is igen nagy: a tacskó lehet fekete cser jegyekkel, vöröses-sárga vagy éppen mahagóni, sôt ott van még a szálkásszôrûekre jellemzô ún. vaddisznószín is. Ritkábban elôfordul a csíkos vagy foltos színváltozat is. Egy biztos, akármilyen méretû és színû példányt is választunk, egy tacskóban hûséges társra találunk.

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.